|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 5 találat | lapozás: 1-5 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Voicila, Valentin 2007. december 27.1990 tavasza óta áll Aradon, a Maros-parton Tóth Sándor kopjafája, s azóta minden december 23-án koszorúk kerülnek rá. 1989. december 22-én estefelé a hódmezővásárhelyi Tóth Sándor saját kamionjával a szülővárosának polgárai által a romániai forradalom hírére összegyűjtött segélyeket hozta, s itt, a várhídtól néhány méternyire érték a halálos lövések a december 23-ra virradó éjszakán. Ő volt az aradi forradalom egyetlen külföldi áldozata. Emlékére állították a kopjafát a várhíd közelében, s nevezték el róla a sétánnyal párhuzamos utcát is. A hagyományos koszorúzáson jelen volt Tóth Sándor özvegye, a testvérváros, Hódmezővásárhely önkormányzatának küldöttsége, az aradi és Arad megyei önkormányzat képviselői és az aradi forradalmárok küldöttsége. Bognár Levente aradi alpolgármester hangsúlyozva: “Tóth Sándor hidat épített a két város, Arad és Hódmezővásárhely közé, áldozata pedig örök emlék marad számunkra”. Valentin Voicila, a 18 évvel ezelőtti aradi forradalom vezéralakja, aki 1989-ben ott volt Tóth Sándort temetésén, és azóta minden esztendőben jelen van a Maros-parti koszorúzáson, ezúttal a 2006-ban prózában írt poémáját olvasta fel Tóth Sándorról és a forradalom vértanúiról, akik embertársaik iránti szeretetből áldozták életüket. /-r –a: Koszorúzás Tóth Sándor kopjafájánál. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 27./2008. december 24.Megkoszorúzták az 1989 decemberében Aradon a várhíd lábánál mártírhalált halt Tóth Sándor kopjafáját. Rövid megemlékezést, imát mondott Timotei Seviciu aradi ortodox püspök, Király Árpád marosi főesperes és Valentin Voicila a forradalom aradi vezéralakja. Ezt követően Bognár Levente alpolgármester vezetésével egy kisebb csoport Hódmezővásárhelyre utazott, hogy megkoszorúzzák Tóth Sándor sírját. /Irházi János: Koszorúzás a kopjafánál. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 24./2009. december 21.Gazda Árpád 43 éves, kétgyermekes családapa, Kolozsváron él, szabadúszó újságíró és vállalkozó. 1989 decemberében a Tőkés László lelkipásztort védő református gyülekezet „kemény magjához” tartozott, december 17-én hajnalban a parókia épületében tartóztatták le a Securitate emberei. Jelenleg a Krónika, a Heti Válasz és az Inforádió munkatársa. Gazda Árpádot hajnalban elvitték, megverték és többórás betonpadlón való hasalás után kihallgatták, jegyzőkönyvet vettek fel. Egy szobában tizenkét dupla emeletes vaságyra 72 embert zsúfoltak be, ketten aludtak egy ágyon. 20-án este a tömeg nyomására szabadon engedték őket. Kezdetben nagy volt a lelkesedés, majd az 1990. márciusi marosvásárhelyi események kijózanították. A temesváriak tudták, hogy Stanculescu és Chitac tábornokokat azért vezényelték oda, hogy a tüntetéseket elfojtsák, mégis miniszterek lettek az első kormányban. Gazda Árpád újságíróként egyike volt azoknak, akik a temesvári forradalom körüli sűrű ködöt próbálták eloszlatni. A teljes igazság a mai napig nem derült ki, az igazságszolgáltatás még mindig nem mondott ítéletet a forradalom dossziéi ügyében. A magyarság sorsa nem rendeződik megnyugtatóan emellett nincs meg az a nemzeti kohézió, összefogás, ami a diktatúra idején természetes volt. Valentin Voicila, az aradi forradalom vezéralakja tehetséges színész volt, 1989. december 21–22-én az aradi Városháza előtt a tömeg előtt beszélt. Később is vehemensen követelte a magukat súlyosan kompromittált személyek eltávolítását a sajtóból. Aradra érkezett Ilie Matei, a párt akkori Központi Bizottságának titkára, aki lövetni akart, s azt kérte a katonaságtól, hogy forgassa meg a tüntetőkben a szuronyt. – Voicila szerint 1989 decemberében három szakasz különböztethető meg. Az első a spontán népi felkelés Temesváron, amikor a diktatúrát, hazugságokat, hideget és nélkülözést elszenvedni már képtelen tömeg az utcára vonult. A szikra Tőkés László volt, aki mögé felsorakozott a nép. December 20-tól már megújító forradalomról lehet beszélni, a forradalom ugyanis programot feltételez – volt ilyen Temesváron, és 21-től Aradon is. Központi szinten kétségtelenül volt egy titkosszolgálati megegyezés, a hadsereg felső szintjén is – Nicolae Militaru tábornokból nem lehetett volna Moszkva nélkül az, ami lett. A diverzió szerinte a hatalom december 22-én történt átvételéhez fűződik. Voicila húsz év után kiábrándult ember. Egyrészt a szociális helyzet miatt. A másik ok: azok a katonatisztek, akik tűzparancsot adtak ki, tábornokok lettek, akik megtagadták a teljesítését, nyugdíjasok. A harmadik: a politikai rendszer maffiózó, pénzügyi érdekek mozgatják, nem a gondolati vita. Voicila sokszor beszélt a román–magyar megértés, összefogás szükségességéről. Annak idején ő utalta ki az RMDSZ-nek a székhelyet, vehemens támadások érték ezért. Tóth Sándor pedig, az életét az aradi forradalomban áldozott magyar állampolgár, különösen a szívéhez nőtt. Olyan román vagyok, vallja, aki értékeli a magyarokat, azért is, amit Erdélyben tettek, építettek. A forradalmárok számára segélyeket hozó Tóth Sándort halála előtt, december 22-én személyesen is megismerte. December 22-én Voicila figyelmeztette, hogy nagyon veszélyes a helyzet, de ő nagyon bátor ember volt. Voicila amíg él, jelen lesz a román–magyar kapcsolatokban, mert kötelességének érzem leróni a háláját azért, amit Tóth Sándor tett. /Pataki Zoltán, Jámbor Gyula: Húsz év múltán. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 21./2009. december 23.Aradon emlékeztek a forradalom 20. évfordulóján, a 24 egykori forradalmár az Aradon elesett 24 áldozat emlékére egy-egy embert formázó táblán egy-egy jelmondat volt, ilyenek: Hiába haltak meg?; Ne hagyjátok magatokat, harcoljatok tovább!; Uram, őrizz meg minket!; Ellopták a demokráciát, mint ahogy a szavazatokat is!; Anyám, nem volt hiábavaló! Delaman asszony, az aradi forradalomban elesett hősök és sebesültek utódai egyesületének elnöke arról beszélt, hogy a mai napig sem tudták meg az igazságot, azt, hogy „ki lőtt gyermekeinkre”. A program szerint kezdődött volna a koszorúzás, de akkor Valentin Voicila, az aradi forradalom egykori vezéralakja, akit kihagytak a programból, a mikrofonhoz lépett, miközben a forradalmárok csoportjából ilyen megjegyzések hangzottak: „Mit jelent ez a disznóság?!” (mármint hogy a forradalmárokat kihagyták a programból), „Ez a jóérzés teljes hiánya”. Voicila arról beszélt: ha húsz évvel ezelőtt a mostaniak csinálták volna a programot, most nem lehetnének itt. /Jámbor Gyula: Ünneplés és emlékezés. „Most se tudjuk, ki lőtt a gyermekeinkre!” = Nyugati Jelen (Arad), dec. 23./2014. január 24.Kit érdekel ma a forradalom?Szeretlek benneteket, aradiak! A romániai forradalom – a rendszerváltásra rímelő gengszterváltásnak mondják némelyek, külföldi indíttatás nyomán – 25. évében járunk, több idő telt el azóta, mint a két világháború között. Akik akkor, 1989-ben vagy egy-két évvel korábban születtek, mostanra (talán csak majdnem) elvégezték az egyetemet, sokan külföldön keresnek boldogulást, mivel itthon nem találnak (tisztességesen megfizetett, vagy egyáltalán) munkát – ezt a nemzedéket, valljuk be, nem igazán érdekli a forradalom. Ami volt, az elmúlt, mondják, lássuk, mi van ma… Hogy mi van, azt a kedves olvasó részletezés nélkül is tudja. Tegnapelőtt délután, az Arad Megyei Könyvtárban tartott könyvbemutatón, miközben a legfeljebb harminc főnyi, többségében 50-60 fölötti közönséget vettem számba, ez járt a fejemben. Pedig a könyv – Vă iubesc, arădeni! a címe – az 1989. december végi események kétségtelenül legmarkánsabb, vezető személyiségét, Valentin Voicilă színészt mutatja be, aki még hónapokig, 1990 májusáig Arad megye első ember volt az akkori, nagyon nehéz és zavaros időkben. Nevéhez sem akkor, sem később nem tapadt szemernyi botrány: ma is, mint 1989-ben, ugyanabban a kicsiny, harmadik komfortú (a maiak nem is tudják, mi ez) kétszobás tömbházlakásban lakik Aradon, és, bár „pályázott”, egy városi tanácsosi tisztségig se jutott el, minthogy nem volt hajlandó a hatalomnak behódolni. Petőfit juttatja eszembe, aki annak idején megbukott a követválasztáson, olyan személy ellenében, akinek nevét ma a kutya se tudja. Szóval: erről a Valentin Voiciláról írt könyvet Emil Șimăndan aradi publicista, aki két évtizede foglalkozik a forradalom helyi történetével, és kutatásai során jóformán minden elérhető „forrást” (beleértve a résztvevőket is) felkutatott. Könyve gerincét két interjú képezi. Az egyiket (a 160 oldalas könyvben 56 oldalnyi) a szerző pontosan egy évvel 1989 decembere után vette magnószalagra, amikor a pillanatnyi hatalom a pár hónapja még a megye első emberének számító (időközben Temesvárra szegődött) színészt a forradalom évfordulóján nem engedte szóhoz jutni („a forradalom felfalja gyermekeit”), a másikat, a kisebbik terjedelműt, 18 évre rá, amikor már számos, 1989-cel kapcsolatos kérdés tisztázódott (vagy végleg homályba veszni látszott). A kötet többi írása bevezető, a romániai és az aradi forradalom kronológiája, a költőről, a színházi és filmszínészről, újságíróról szóló ismertető. Felvetődik természetesen a kérdés: miért a forradalom 24. évfordulóján látott napvilágot Emil Șimăndan kötete, amelynek anyaga lényegében 23, illetve 6 évvel ezelőtt elkészült? A szerző, magánbeszélgetés során – majd a könyvbemutatón is – bevallotta: annak idején nem volt mersze közreadni az anyagot, illetve azt csak részben idézte a forradalomról szóló köteteinek egyikében. (Az interjúkötetet olvasva és a szerző esetét ismerve – annak idején az utcán összeverték, és egyik kéziratát elrabolták – nem is tűnik indokolatlannak a félelem.) Most jött el az idő, amikor az Állami Levéltár aradi fiókjának vezetője, Eugeniu Criste 2013 vége felé előállt az ötlettel, és a könyv finanszírozására is vállalkozott, hogy teljes egészében közreadja azokat a beszélgetéseket, amelyeket az Aradon általa vezetett forradalomból kiábrándult színésszel folytatott. A könyvbemutatón Valentin Voicilă azt mondta: nem akarta, hogy ez a könyv megjelenjen, hiszen nem hiszi, hogy hős lenne. Amikor 1989 december 21-én kora délelőtt, a tüntetés zaját hallva elindult hazulról, az aradi Kispiac környékéről, félelmet nem, de emberfeletti erőt érzett, s ez szerinte csak az Úr műve lehetett. „Eszköz voltam az Isten kezében, ezért semmiféle elismerés nem illet. A Városháza előtt, a tankokkal szemben is a legerősebb fegyverünk a Miatyánk volt” – mondotta a szerda délutáni, estébe nyúló könyvbemutatón, amelyen kedvenc költője, Eminescu I. Levelét is elszavalta. A kötetet pedig, ha módjuk van rá, feltétlenül érdemes elolvasni. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad), lapozás: 1-5
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
